Péntek-szombaton elnéztünk Bostonba, a srácok még nem voltak ott, s noha nekem ez már a harmadik alkalmam volt is, azért jártunk olyan helyeken, ahol még én sem voltam.
Az egész utunk alatt kifogástalan napsütés volt, kiváló fényképező körülményeket teremtve.
Az oda-visszaút busszal történt, kb. másfél óra alatt begördültünk a Wi-Fi-s buszunkkal a bostoni déli pályaudvarra (South Station).
Mivel ezen pályaudvar a Chinatown mellett található, és még én se voltam benne, kézenfekvő volt, hogy átsétáljunk rajta. Nem egy nagy városnegyed, így hamar a végére értünk és megkezdtük a standard turistaútvonal bejárását, ami már korábbi bejegyzésekben ecseteltem, így most ezt nem teszem meg ismét. Egyedüli említésre méltó esemény talán az volt, hogy miután kiderült, hogy Subi kissé kevés ruhát hozott magával és ott fázott trikó rövidgatyában az ugyan napos, de szeles időben. A Dumb és Dumber kesztyűjelenetét meghazudtoló módon kb. egy órával később jutott eszembe, hogy hát nekem van egy pulcsim a táskámban, amit ráadtunk az addigra libabőrös, felborzolt szőrű Subi barátunkra (ld. jobbra)
/a leírtak kevésbé érdekes mellékhatása volt, hogy miután megkapta az én pulcsimat, utána valami érthetetlen módon ragadtak rá a nők, nem értettük miért... ;-) /
Az olasz negyed bejárásakor csatlakozott hozzánk Eszter, akit a magyar esten ismertünk meg, akkor említettem is. De kis felelevenítőként: Eszter közgázt tanul a bostoni Northeastern egyetemen, és ennek megfelelően Bostonban is lakik. A pénteki napot úgy terveztük, hogy az ő segítségével némi bulit eszközölünk, merthogy annak a UNH-en finoman szólva híján vagyunk.
Szerencsére a hostel, amiben szállást foglaltunk, elég közel van a Northeasternhez, így miután este becsekkoltunk az 5 fős szobánkba (amit 2 némettel osztottunk meg), elindultunk az éjszakába.
Utunk egy liqour store-t (sörnél is erősebb alkoholos italokat árusító bolt) vett célba, így kellő számú sörrel és jägermeisterrel felszerelve közelítettük meg Eszter lakását.
Eszter egy kisebb lakást bérel 3 másik sráccal együtt, ez volt a buli előtti melegítés helyszíne. Amerikában is, mint eddig Nyugat Európában mindenhol azt tapasztaltam, hogy a szórakozóhelyeken, kocsmákban sokkal drágább az ital, így a fiatalok itt is azzal a módszerrel élnek, hogy valakinek a lakásán összegyűlve iszogatnak, s csak utána mennek el valami komolyabb helyre. Ezt csináltuk mi is, de az előbb ecsetelt jelenségnek köszönhetően nem egyedül, hanem még vagy 4-5 másik sráccal egyetemben, akik a többi lakó ill. azok barátai voltak.
Aztán az idő előrehaladtával a létszám csak nőtt, az ital fogyott, így a két görbe metszéspontjából leképzett " t* " időpontban a csapat felkerekedett egy közeli zenés kocsmába, ahol jól éreztük magunkat egészen zárásig, ami magyar szemmel nézve kicsit korán, hajnali 2 kor ért bennünket. Sajnos ezen időpontban a legtöbb hely bezár, így nem volt más választás, mint megemelni a kalapunkat és hazabaktatni.
Így leírva rövidnek és száraznak tűnik az este, de nekünk nem volt az, sőt, sok heti bulimegvonás után úgymond ez volt az első bulinak nevezhető esemény, így természetesen fantasztikusnak éltük meg. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sanyarú bulihelyzet lesz itt a UNH-en. Persze azért egy igazi salsaparty még hiányzik a teljes képhez, de múlt héten is elmaradt a salsa, tovább nehezítve egy táncos csapat esetleges összekovácsolódását. Na de erről majd a mindennapokról szóló bejegyzésben.
Másnap reggel számunkra kissé túl korán, 9kor kelve kezdtük a napot, amit a Prudential towerbe való felmászással kezdtünk. Ez egy felhőkarcoló, nem a legmagasabb, de az egyik a legmagasabbak közül Bostonban, s mivel körülötte nincs hasonló magasságú épület, a szombati napos és tiszta időben gyakorlatilag egész Bostont belátni róla.
Ezután a Trinity Church érintésével (már talán említettem, amerika 10 legszebb épületének egyike) átmentünk a Back Bay-en keresztül (előkelő negyed) a Charles riverig, hogy bejárjuk az M.I.T. épületegyüttesét.
Magunkat nem meghazudtolva készítettünk pár fotót előtte, melynél csak olaj volt a tűzre az embernyi óriás focilabda jelenléte. Besétáltunk az egyetemre, de igazából annyira nem érződött, hogy egy hatalmas szellemi központben vagyunk, talán ehhez vagy oda kéne járni, vagy az egyik labort kellett volna közelebbről megnézni, esetleg több Nature vagy Science publikációt olvasni.
Hogy az egyetemi sorozatot ne szakítsuk meg, az M.I.T. után a Harvardra néztünk el, ami közlekedésileg roppant könnyű: egy metróvonalon van a kettő, pont két megállóra egymástól. Mivel én már jártam a Harvardon, ez elsősorban a srácoknak volt érdekes, de azért nekem is megérte, hiszen kicsit több időt töltöttünk itt, mint a családdal egy hónapja. Természetesen megcsináltuk a "fogom a John Harvard szobor cipőjét" képet, amit valamiért mindenki megcsinál, fényesen tartva a szobor cipőjének fejét hasonló módon ahhoz, ahogy a régi iskolám előtti Jókai szoborcsoport kisfiújának a feneke fénylik (ide írhattam volna lovasszobrok nemesebb részeit is, de neveltetésem és erkölcsi tartásom okán még csak nem is utalok rá).
A harvardi levegő beszívása egy idő után elnehezítette a fejünk, így kényszert éreztünk arra, hogy elhagyjuk a vers- és prózaelemzések ezen egyik fellegvárát, és bevetettük magunkat a belvárosba, hogy onnan elsétáljunk a South Station-hez. Érdekes módon a metró a folyón átvezető Longfellow bridge-n ment át és nem alatta egy alagútban. A metró egyébként kényelmes volt, tágasabb mint egyes londoniak és "pandrol" sínleerősítést használtak hozzá, a kedves érdeklődő építős kollégák kedvéért még fotóval is illusztráltam az albumban az angolszász vasútépítési kultúra ezen megnyilvánulását :-)A belvárosba visszaérkezvén kényelmesen elsétáltunk a South Stationhez, ahol miután konstatáltam, hogy ott is Pandrol a sínleerősítés, elindultunk a buszhoz, amely egyenesen Durhambe hozott minket haza.
Összefoglalva nagyon jó volt a kirándulás, különösen a péntek este dobott nagyot rajta, így remélem ill. reméljük, hogy nem ez volt az utolsó ilyen. A készült képek megtekinthetők itt.
