Visszatekintés - egy évvel később

Visszagondolva a kint töltött fél évre azt kell mondjam, hogy életem egyik legjobb szemesztere volt. Rendkívül sok helyen jártam, sok jófej és érdekes emberrel találkoztam, belepillanthattam egy a miénktől kissé eltérő kultúrába és megismertem egy másfajta gondolkodásmódot. Most majdnem egy évvel később, amikor ezt az összefoglalást írom, már sokkal jobban látom, hogy milyen fajta előnyt jelent mindez számomra. Elsősorban a szakmai életben - de máshol is tapasztaltam - , hogy egyszerűen "kitágult" a világ és nem csak fizikai mivoltában, hanem ami szerintem több, hogy a tudatalattiban is. Ez pedig máshogyan oda nem kerülhetett, csak a személyes élmény hatására.

Ha például autópályákról van szó, már nem csak az M6-os jut eszembe, vagy német autópályák, hanem bevillan az amerikai is, de mindez nem tudatosan, hanem csak ott van az adattárban, ahonnan ha kell előhívható. Számtalan esetben tudtam ugyanis az elmúlt év során mondani, hogy "- na, én ilyet már láttam az USA-ban!" Miután az egyetemi tanulmányaimban idén rengeteg amerikai példát vettünk, rendkívül jó érzés volt, hogy én azok nagy részét már csináltam, számoltam, vagy láttam (esetleg utaztam rajta). Amikor most francia nyelvterületre készülök ösztöndíjjal, már nem csak Franciaország lebeg a szemem előtt, mint lehetséges célpont, hanem a kanadai Quebec is bevillant. Ha arról lenne szó, hogy diplomázás után külföldön dolgozzam, az eddigi favorit német területről kitágult a világ az Óceán túloldaláig és olyan kis specifikációk is megjelentek, hogy tudom pl.: New Englandben szívesen dolgoznék pár évet, de mondjuk Los Angelesben már kifejezetten nem.

/Arról nem is szólva, hogy télen napozni kifejezetten a Glen Canyon nemzeti parkot ajánlom Page felett, Arizónában ld. alább/

Röviden így tudnám összefoglalni a 2009/2010-es amerikai félévemet, ami nem kis részben sikerült ilyen jóra a megfelelő szülői támogatás miatt, így ahogy ilyenkor szokták, megköszönöm Édesanyámnak és Édesapámnak a kapott (főleg anyagi) támogatást, lelki támogatásra szerencsére szükség nemigen volt. Ha már itt tartunk, a nagybátyám sörkiadási hozzájárulását is külön köszönöm. A blog írásos megjelenése időpontjának okán pedig mindenkinek boldog karácsonyt kívánok!

2010 Karácsony Keresztes Márton

Ismét Boston - avagy az utolsó táncom az USA-ban és a búcsú

Miután megérkeztünk Bostonba, az utat jól ismerve elindultunk a hostelbe (ami ugyanaz volt, ahonnan az egész nyugati parti túrát is kezdtük), lepakoltunk és a jól megérdemelt pihenés helyett vártuk Courtney-t ,aki az egyetemi salsán a táncpárom volt.

Courtney ugyanis szeretett volna méltó módon elbúcsúzni, így még a UNH-en kinéztünk egy aznap nyitvatartó salsaklubot, ahova elszándékoztunk menni, hogy egy utolsót táncoljunk.

Ennek megfelelően meg is érkezett Courtney, akivel este kettesben - Áron inkább a hostelben maradt - elmentünk a fagyos éjszakában a nem túl közeli salsa klubba, ahol egymás fizikumát nem kímélve roptuk amíg tudtuk. Az est során az alábbi remekbe szabott képek készültek:

Másnap reggel még a Subiénál is érzékenyebb búcsút vettünk Courtney-tól, abban a tudatban, hogy valószínűleg jó pár évig, vagy talán soha nem látjuk már egymást. Ez eléggé levert, de szerencsére létezik Facebook a földön, amin keresztül azért kapcsolatban tudunk maradni.

A gépünk estefelé indult csak, de Áronnal mindketten olyan fáradtak voltunk, hogy a hostel előterében ültünk a fotelekben és csupán netezni volt erőnk. A nap egyetlen eseménye annyi volt, hogy Karcsi bácsitól visszavettük a nyugati körutazás előtt nála hagyott nehéz csomagjainkat, majd ismét visszasüppedtünk a hostel előterének foteljeibe.

Amikor eljött az idő, immáron sokadszorra kiindultunk a bostoni repülőtérre, ahol Áronnal is elváltak útjaink, mert ő más járattal jött haza, ami kicsit korábban indult az enyémnél. Így egy kis időre én maradtam az egyetlen BME-s UNH hallgató az USA területén (ne feledjük, Subi ekkor már Mexikót járta). Majd nem sokkal később én is felszálltam a SWISSAIR Boston-Zürich járatára.